Prológus

Sziasztok! Akkor ezzel megnyitnám a blogot.
xoxo Cristy 

Mindig akkor a legkönnyebb az élet, mikor gyerek vagy. Olyankor csak játszani kell, és élni az életed. De ilyenkor fel akarunk nőni. Később rá rájövünk, hogy újra gyerekek akarunk lenni. Sajnos nekem hamar fel kellett nőnöm, hogy eltartsam a családom. A szüleim meghaltak még tíz éves koromban, egy autóbalesetben. Nem volt senki, aki elvállalt volna minket. Az egyetlen testvéremnek nem adatott meg minden.

Most már felnőtt vagyok, és élem a saját életem. Elköltöztem a családi házból, és eljöttem New Yorkba, hogy állást találjak magamnak. Az állás helyet találtam egy igaz barátot, aki mindig ott van, ha kell nekem egy kis segítség. A neve Deborah Dorsey, egy híres énekesnő. Az egész barátságunk nagyon furcsán kezdődött. Aznap, mikor megérkeztem New Yorkba megláttam a repülőtéren. Annyira irigyeltem a menő ruháit, a sok rajongót körülötte. De az arcán észrevettem valamit. Valamit, amit mások nem. A magányt. Körülugrálták, de mégse volt senki igazán mellette.

Ledobtam a csomagjaimat, és odamentem hozzá. Átvergődtem a tömegen, és pont elé érkeztem. Már nyújtotta volna az aláírt képet, de én visszautasítottam. Felálltam egy padra, és túlkiabáltam a rajongókat, fotósokat.

-         Most gondoljátok magatokat az ő helyébe. Elhiszem, hogy nagyon rajongói vagytok, de adjatok neki teret. Szegényen nem látjátok, hogy már unja az egészet? Én a helyetekben elszégyellném magam. Neki is kell magánélet, amit nem tud megkapni.

Leszálltam, és visszasétáltam a bőröndjeimhez. Deborah kiszaladt a tömegből, és megköszönte az egészet, amit tettem érte.

Ezen a napon találkoztam egy sráccal, akinek a pillantása egyből megfogott. Azóta sem láttam.